Válság mint új Vietnám, az afrikai segélyezési politika kudarca és 3D-Day
Gyenge Zsolt 2011. február 14. 11:50, utolsó frissítés: 12:19Sínylődő szegények és gazdagok, sok politika és (egyelőre) minősíthetetlen versenyprogram a Berlinálén.
Vajon a korrupció melyik fajtája ellen nehezebb küzdeni? Az ellen, amelyik a vezetők (politikusok, üzletemberek, rendfenntartók) szintjén akadályozza a fejlődést és segíti elő a kontraszelekciót, vagy az ellen, amelyik a társadalom minden rétegét átitatva, az átlagemberek mindennapjait megfertőzve fejti ki hatását? A hatalmasok elleni fellépés veszélyes és buktatókkal teli szélmalomharc, de legalább hőssé tesz. Azonban ha a hétköznapok rutinjaival állunk szemben, akkor barátok, testvérek, munkatársak állnak a „barrikád” túloldalán, egy túlélési stratégiaként indokolt mentalitással megtámogatva.
A brazil José Padilha a hatalmas hazai közönségsikert és berlini Arany Medvét megélt Tropa de Elite (Elit alakulat) után elkészítette az otthon még az elsőnél is nagyobb nézettséget produkáló második filmet is.
A riói drogbandák kíméletlen felszámolására létrehozott elit alakulat ebben a részben további sikereket ér el, ám az egész megálmodója és létrehozója csak későn jön rá arra, hogy ezzel a helyi korrupt rendőrség és a velük karöltve garázdálkodó vezető politikusok kezére játszotta a korábban a bandák által uralt nyomornegyedeket. A filmben az a legérdekesebb, hogy
úgy beszél a lehető legkegyetlenebb erőszakról,
hogy – az első résszel ellentétben és ahhoz képest – szinte alig mutat vért és gyilkosságot. Az államtitkár-helyettessé avanzsált főzsaru ugyanis így már nem a terepen, hanem adminisztratív eszközökkel, kongresszusi meghallgatásokkal és egyéb kevésbé látványos eszközökkel kénytelen harcolni. Miközben a feszültség, a kameramozgások és a zene akciófilmekbe illő, a cselekmény intellektuális síkon bonyolódik, erőteljesen vetve fel szociális kérdéseket – és ez a rendező, José Padilha érdeme még akkor is, ha a mozi végén túl nyilvánvalóan ágyaztak meg a harmadik résznek.
Valószínűleg ennél még komplexebb az az afrikai problémahalmaz, amire több Berlinálés film is rámutat. A Kongóban játszódó Viva Riva! című thriller egy olyan piti bűnözőről szól, aki angolai főnökétől egy kaminonnyi benzint lopott és szállított át az üzemanyaghiánnyal küszködő Kongóba. A sikertől megrészegülve a fiatal srác nagy életet él, iszik, bulizik és csajozik, ügyet se vetve arra, hogy az angolai maffiózó néhány markos legénnyel vadász rá.
Miközben a meglehetősen naiv módon, sablonos karaktereken keresztül ábrázolt történet halad előre, egy végletekig korrupt és szegénysége miatt kapzsi társadalom képe rajzolódik ki, ahol mindenki a pénzt hajszolja, néhány dollárért bármire hajlandó, és ahol rendőr, bíró, pap és kisember egyaránt megvesztegethető. Az életet szinte lehetetlenné tevő szegénység e viselkedésmód talán egyik legfőbb kiváltója, de a nagy gondot az a mentalitás jelenti, ami a Kelet-Európában tapasztaltnál sokkal mélyebben gyökerezik és a mindennapi tevékenységek összes szintjét átitatja.
Ráadásul a helyzeten az a segélyezési politika sem segít, amivel az ún. fejlett országok a legsúlyosabb gondokat kezelni próbálják. Ezt a kérdést a versenyprogramban szereplő Sleeping Sickness (Álomkór) című német film tárgyalja élesen, ahol egy konferencián nyíltan elhangzik, hogy
a segélyprogramok csak a helyi elit tovább gazdagodását
és a korrupció elterjedését segítik, és semmilyen módon nem kényszerítik a hivatalos szerveket arra, hogy hatékony és átlátható állami apparátust hozzanak létre (hiszen az pont saját hatalmukat ásná alá).
A film főhőse egy többéves kameruni kiküldetéséről hazatérni készülő, az álomkór ellen harcoló német orvos, aki miután felesége és lány hazarepül, valahogy – mintha álomkór telepedne rá, képtelen elmenni. Három év múlva az ENSZ Párizsból ellenőrt küld a helyszínre, aki rájön, hogy járványról szó sincs, egyetlen beteget kezelnek az egész intézetben, és a környéki falvakban végzett szűrővizsgálatokon sem találnak fertőzöttet. Innen a sztori egy misztikus befejezésű vadászatba torkollik, ami filmként végleg élvezhetetlenné teszi az egészet, de a felvetett társadalmi probléma akutságához kérdés sem fér.
Úgy néz ki, a 2008-as pénzügyi válság lesz az amerikai film új Vietnámja, ami kötelezően ábrázolandó megrázó katasztrófaként fog szerepelni a politikailag elkötelezett alkotók repertoárján. Az egyetlen gond az, hogy a színes grafikonok, a halk sziszegéssel csukódó liftajtók és a jól szabott öltönyök nem annyira fotogének, mint mondjuk egy sártengerben robbanó gránát, ami emberi testeket szaggat darabokra. Valószínűleg ez az egyetlen gond JC Chandor kimagasló szereposztással (Kevin Spacey, Jeremy Irons, Demi Moore) megáldott elsőfilmjével, a Margin Callal.
A válság kirobbanásának előestéjén vagyunk egy Wall Street-i brókercég irodáiban, ahol a bajok előszeleként masszív elbocsátásokra kerül sor. Este azonban az egyik fiatal elemző felfedezi, hogy
az egész cég értékének sokszorosa fekszik
teljesen értéktelen papírokban. Éjszakai válságtanácskozás és moralizálás következik, amelynek eredményeként a vezetők úgy döntenek, hogy a cég megmentése érdekében másnap néhány óra alatt megpróbálják eladni az összes kényes befektetést, így terítve szét a válságot az egész világon.
A film fontos, kényes és valódi problémákat tárgyal (például rávilágít, hogy nem csak a szegények, de a dúsgazdagok is megvásárolhatók, csak valamivel többe kerülnek), néhány remek alakítást mutat fel, de egészében véve mégis hiányzik belőle az igazi feszültség. Mivel végül minden főhős feladja morális elveit az anyagi haszon érdekében, egyszerűen nem tudunk senkivel sem együttérezni. Arra, hogy mindez átlagemberek millióinak egzisztenciáját érintette közvetlenül, pedig csupán néhány távoli utalás történik.
Vasárnap 3D napot tartottak a szervezők, egy elsősorban kisgyerekeknek szóló animációs film és két igen exkluzív doku készült a legújabb mozitechnika vívmányainak felhasználásával. Mindhárom közül a legnagyobb hatású Wenders Pina című filmje volt, amelyben a 2009-ben elhunyt legendás táncos-koreográfusnak állít emléket.
Pina Bausch hihetetlenül erős koreográfiái elevenednek meg a vásznon, a belső határokig merészkedő és kicsit azokon is túllépő táncosok önmaguk mozgás általi „lemeztelenítése” révén késztetnek bennünket önmagunk megfigyelésére. Az, hogy
Wenders 3D-t választott a tánc ábrázolásához,
a lehető legjobb döntés volt, hiszen a színpad és testek térbelisége talán még soha nem látott erővel jeleníti meg vásznon a táncot.
Hasonlóan a téma motiválta a technika-választást Werner Herzog dokumentumfilmjében. Az élhetetlen sorsok és lakhatatlan helyek kutatója ezúttal azt érte el, hogy beengedték az emberiség legrégebbi ismert ábrázolásait tartalmazó barlangba. Az elképesztő részletességgel kidolgozott rajzok azért különlegesek, mert nem sík felületen, hanem a barlang falának szabálytalan kiszögellésein és bemélyedésein találhatók, amelyeket 32 ezer évvel ezelőtti őseink ráadásul legtöbbször bekomponáltak a képbe. Éppen ezért Herzog elengedhetetlennek érezte a 3D-t, hiszen így láthatóvá, sőt szinte tapinthatóvá váltak az évezredekkel ezelőtti rajzok és cseppkövek.
A film nagy része rendes dokumentumfilm, ahol tudósok magyarázzák el a rajzok részleteit, funkcióit és keletkezését, azonban Herzog megközelítésében az az érdekes, hogy őt elsősorban az antropológiai, kulturális és művészeti vonatkozások érdeklik. Miként lehet az, hogy ilyen „gyakorlatokra” egyáltalán sor került? – teszi fel magának és a kutatóknak a néhol misztikus felhangokkal teli kérdéseket. A film utolsó negyedórája viszont leginkább Kubrick 2001 Űrodüsszeiájának a befejezésére emlékeztet, ekkor kifejezetten e célból komponált zenére nézhetjük hosszú perceken keresztül elképesztő képminőségben a természet és az ember eme közös alkotásait.
Ha a film technikai vívmányai meg is ihlették a német rendezőket, a Berlinálét szervező honfitársaik nincsenek a csúcson e tekintetben. Azt hiszem alig volt vetítés még idén, amelyen apró technikai malőr (hang hiánya, film kifutása a vetítőből, lejátszhatatlan kópia, remegő kép, szakadozó digitális vetítés, a képtől elmaradó hang) ne ütött volna be. Ráadásul a logisztikával sem állnak túl jól, például az egyik, kimondottan sajtónak meghirdetett vetítésre eladtak minden jegyet a közönségnek, így alig egy tucat újságíró jutott be. Ha mindehhez hozzávesszük a versenyprogram silányságát, amelybe néhány mű teljesen érthetetlen (vagy más értelmezésben felháborító) módon került be, akkor elkezdhetünk aggódni ezért a fesztiválért.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
