Melyek voltak Mihai Chirilov idei kellemes meglepetései?
kérdezett: B. P. E. 2010. június 09. 09:55, utolsó frissítés: 16:11Bár az „A-kategóriás” filmfesztivál egy mítosz, a TIFF-nek minden esélye megvan rá, hogy akkreditált filmfesztivállá váljon.
Kezdjük a végén. A vasárnap esti, utolsó főtéri vetítés után egyórásra nyúlt a kérdezz-felelek az alkotókkal, mintha a közönség nem akart volna elszakadni a fesztiváltól. Gondolom, ez téged is meglepett.
– Természetesen egy nagyon kellemes pillanat volt, főként azért, mert nem volt betervezve, váratlanul történt. Ezen a téren, mivel egy elég nagy hely és körülbelül ezren voltak a vetítésen, logisztikailag elég nehéz Q&A-t szervezni. Egy teremben hallani lehet a kérdéseket, a szabad ég alatt kevésbé.
Csakhogy abban a szerencsében volt részünk, hogy jelen volt a rendező és a két főszereplő, akik kifejezetten a film miatt jöttek egy nappal korábban, és 5 órával a vetítés után már indultak is vissza Oroszországba. Kár lett volna nem kihasználni a jelenlétüket. A közönségtalálkozó ad-hoc módon valósult meg, ők sajnos nem beszéltek angolul, de szerencsére a fesztivál egyik önkéntese tudott oroszul.
Nagyon jól alakult minden: aki el akart menni, elment, akiket érdekelt a találkozás, azok az első sorokba tömörültek, járt körbe a mikrofon, és nagyon bensőséges hangulat alakult ki. Az alkotók el voltak ragadtatva a vetítéstől, ez volt a filmjük első szabadtéri vetítése, azt mondták, ekkora vásznon még sehol nem futott ez az alkotás. Jó volt a közönség reakciója is, a meglepetésem – és az övéké is – az volt, hogy a közönség nagyon heterogén volt. Legalábbis azok, akik kifejtették véleményüket, vagy kérdéseket tettek fel, életkor szempontjából nagyon különbözőek voltak.
15-16 éves fiúk, lányok, akiknek nagyon tetszett a film – egy srác oda is jött hozzám, hogy elmondja: már néhány éve jár a TIFF-re, és ez a kedvenc filmje. Egy tiszteletre méltó életkorú pár szintén ragaszkodott hozzá, hogy elmondja, mennyire gyönyörű volt. Ez egy olyan film, amely túllépett a generációs határokon, és közvetlenül a lélekhez szólt. Nagyon kellemes meglepetés volt.
Az idei kellemes TIFF-es meglepetések közül még mi fér bele a toplistádba?
– Elsősorban az, hogy Wim Wenders szinte egy egész hetet töltött Kolozsváron. Amikor egy ilyen kaliberű meghívott elmegy egy fesztiválra, főleg, ha épp egy új film készítésének a kellős közepén van, vagy meghívása van egy másik fesztiválra is, arra lehet számítani, hogy egy-két napig lesz a városban. A meglepetés az volt, hogy meghosszabbította az itt tartózkodását, sokat látott Kolozsvárból, mindent megnézett, amit csak lehetett. Nagyon kedves volt és levezette a masterclasst, amelyet megrohamozott a közönség.
A korábbi években a fesztiválunkra érkező "sztárok" ahhoz szoktattak, hogy keveset maradnak, mert nagyon sűrű a programjuk. Sokan frusztráltak voltak amiatt, hogy nem volt lehetőségük kapcsolatba lépni velük. Ehhez képest Wenderst én is többször láttam az utcán sétálni, leszólíthatta a közönség, és ez nagyon profi dolog.
Szintén kellemes meglepetés volt a Buna, ce faci? című román romantikus vígjáték fogadtatása. Mivel ez a film nagyon elüt az utóbbi időben készült, a román film újhullámába sorolt alkotásoktól, a rendező nagyon félt attól, hogy ezt a másfajta stílust, műfajt, ezt a nyugodtabb, melegebb, mondhatni közönségbarátabb hozzáállást büntetni fogja a fesztiválközönség, amelynek magasabbak az elvárásai, és talán barátságtalanabb a kommersszel szemben.
De szerencsére a vetítés nagyon jól sikerült, és a közönségszavazatok alapján ez a film kapta a legmagasabb pontszámot a román filmek közül. Ez engem is meglepett, mert én védelmembe vettem ezt a filmet, és üdvözlöm különbözőségét a román újhullámtól. A közönség pozitív viszonyulása a rendezőnek is fontos volt.
A főtéri vetítések, amelyek a barátságtalan időjárás ellenére is vonzották a nézőket, szintén kellemes meglepetést okoztak. Persze, volt 300 nézős este is, de 1300-as is. Ez egy kísérleti projekt volt, fogalmunk sem volt, hogy beválik-e akkor, amikor a vetítések nem ingyenesek, a logisztika elég nehezen volt megoldható, a költségek pedig nagyok voltak.
Örvendek, hogy végülis ilyen jól összejött minden és a közönség hozzászokott ehhez a kísérlethez, ami egyébként nem is olyan új keletű: más országokban, más fesztiválokon bevett szokás, hogy a főtéren, a város szívében közönségfilmeket vetítenek. Elméletileg a dolgoknak jól kellett volna menniük, de ahhoz szoktunk, hogy Romániában időbe telik, míg az újat elkezdik értékelni, érteni. Végülis nem egy mindenki számára ingyenes sörfesztiválról vagy zenei fesztiválról van szó.
A főtéri vetítések ötlete már több éve felmerült. Idén kinek a kezdeményezésére vált valósággá? Ismét ti javasoltátok a polgármesteri hivatalnak, vagy ők jöttek ezzel?
– A terv már van vagy négy éves, még számítógépes látványtervet is készítettünk hozzá. Közben felújították a teret, és ez elég sokáig tartott. Most maguktól mentek a dolgok: mivel a munkálatok befejeződtek, a polgármesteri hivatal támogatta, a logisztika rendbe volt téve, és a technikai igényeket – például a vásznat – meg lehetett oldani. Nem volt miért ne működjön. Mindenki támogatta ezt a projektet, és végül a közönség is. A TIFF-en rendszerint olyan ötleteink vannak, amelyeknek a megvalósítása évekbe telik – ezek egyike a főtéri vetítés.
Őszintén bevallom, én két nap után teljesen elvesztem a TIFF-en: képtelen voltam követni, mikor mi megy, nem tudtam eldönteni, mit akarok látni. Úgy éreztem, ez már túl sok helyszínből, vetítésből. Te mennyire vagy képes eligazodni?
– Nekem van egy nagy előnyöm a többi szervezővel szemben: én már láttam a filmeket. A kollégáim többségét nagyon bosszantja, hogy csak egy-két filmet tudnak megnézni a fesztivál ideje alatt, mert mindenkinek megvan a munkája. Akkor is ha bejutnak egy vetítésre, tíz perc múlva szól a telefonjuk, kimennek a vetítésről, és már nem jutnak vissza. Bennem nincs meg ez a stressz, hogy lemaradok valamiről.
De mivel az események többsége a központba van bezsúfolva, és a jelenlétemre szükség van ezeknek a helyszíneknek a többségében, így átlátom, hogy mi történik technikai, infrastrukturális szempontból, a közönség szempontjából. Eljutok minden ilyen helyre, mindig szóba állok a mozi csapatával, hogy átlássam, minden rendben van-e, jók-e a körülmények, vannak-e elégedetlenkedések.
Sajnos idén nem jutottam el a Iulius Mallba, így fizikailag nem láttam, mi történt ott, de minden reggel megkaptam az előző napról a számadatokat. Kellemes meglepetés volt, hogy sok vetítés teltházas volt. Persze, a termek kisebbek, a körülmények pedig összehasonlíthatatlanul jobbak, mint a központban lévő mozikban, mert új felszerelés van bennük. A Iulius Mallból egyedül a fesztivál harmadik napján bekövetkezett vihar és zápor eredményeit láttam. Az egyik termet elöntötte a víz, a fesztiválújságnál dolgozó kollégám pedig ott volt azon a vetítésen, és megörökítette a vízözönt.
De alapvetően minden helyszínre eljutok, fel tudom mérni, mi van és mi nincs rendben, az alternatív helyszínek esetében pedig meg tudom ítélni, hogy jó ötlet volt-e odavinni egy eseményt, érdemes-e a folytatásban gondolkodni. Például az Insomniában vasárnap este jártam, az utolsó vetítés után, és beszéltem az ottaniakkal, akik azt mondták: annak ellenére, hogy dokumentumfilmeket vetítettek, teltház volt minden este.
A kijelentés dokumentumfilmes felét nem értem, nem látok semmi rosszat abban, hogy itt dokumentumfilmek mentek, mert ezek jól működnek egy alternatív helyszínen. Ezek nem feltétlenül tájékoztató jellegű filmek, illenek ehhez a relaxos hangulathoz, ami egy ilyen bárban uralkodik, találnak a közönség elvárásaival. De engem a kijelentés második fele, a teltház érdekelt.
Mennyire tudod kiszámítani előre a közönség reakcióit? Előfordul, hogy vársz egy bizonyos reakcióra részükről, ami elmarad?
– A közönség nálunk, és máshol is, továbbra is egy nagy ismeretlen. Ha ismernénk hogyan működik a közönség, akkor ha Hollywood belefektetne 200 millió dollárt egy filmbe, biztosra menne, tudná, hogy az visszajön. De vannak bukták, még ott is , ahol komoly pénzeket fordítanak piackutatásokra, felmérésekre. Nem lehet előre kiszámítani, mit vár el a közönség.
Tavaly és idén még inkább törekedtünk arra, hogy több típusú közönséghez jussunk el. Mert nem egy közönség van, hanem több kategória. A főtéri vetítésekkel is azt szerettük volna elérni hogy nyissunk még tovább, egy új típusú közönség fele, találjunk fel egy toleráns filmkedvelő kategóriát, amely nagyban különbözik attól a vad rajongástól, amelyet bizonyos filmjeink igényelnek. Úgy gondolom, elértük a célunkat, mert például a főtéren voltak olyan nézőink, akik egyébként nem járnak a fesztiválra.
Gyakran megkérdik tőlem, ma milyen filmet javasolsz, vagy melyik a kedvenc filmed az idei felhozatalból, vagy mit nem szabad kihagyni – nehéz kérdés a 240 közül egyet választani, de én ezt kihívásként élem meg, és minden évben egyetlen egyet választok ki és ajánlok. Meglepetésemre ez a film mindig sold out – vagyis a közönség egy része bízik abban, hogy az általam javasolt filmet nem szabad kihagyni. Ez személyes elégedettséget jelent számomra.
Számos meglepetésben volt részem idén: egy olyan termet, mint a Művész mozi, reggel 10-kor zsúfoltan látni Liviu Ciulei filmjén, miközben egy másik teremben, egy esti vetítés, ahol a zsűri egyik tagja, egy neves holland rendező filmje megy, és amelyben Anamaria Marincának nagyon vagány szerepe van, kevés nézőt érdekeljen. Persze, ebben közrejátszik az is, hogy párhuzamosan több esemény zajlik, de ez a film mégis több aduval indult.
Az én ajánlásaim, a program mellett – amely néha barátságosnak, néha ellenségesnek tűnik, mert választásokra kényszerít – közbeszól a közönség saját ízlése, támpontjai is. És ennek csak örvendeni tudok, mert mi a TIFF-fel ezt próbáltuk elérni: nevelni a közönséget, és megtanítani választani, amikor lehetősége van. Azzal, hogy belekényszerítjük őket bizonyos választásokba, gyakorlatilag arra késztetjük őket, hogy saját ízlést alakítsanak ki.
A megnyitón Tudor Giurgiu megemlítette annak lehetőségét, hogy a TIFF A kategóriás fesztivállá váljon. Van erre reális esély?
– Itt egy pontosítással kell kezdenem. Amit Tudor mondott a megnyitón, és ami közhelyként él a nemzetközi filmfesztivál-mezőnyben, téves. Nem léteznek A szériás fesztiválok, ahogyan B és C szériások sem. Egyértelműen létezik különbség, persze hogy vannak olyan fesztiválok, amelyek erősebbek, mint a többiek, de ez nincs hivatalosan rögzítve. Vagy azért erősek, mert a versenyfilmeket mind világpremierként játsszák, vagy mert regionális profilú fesztiválok, amelyek meghatározzák a földrajzilag a fesztiváltérképet, vagy tematikus fesztiválok.
A mostani rendezvényen megismerkedtem a Filmfesztiválok Nemzetközi Szövetségének képviselőjével: ez a legfelsőbb szintű szervezet a fesztiválok kategorizálása, besorolása, érvényesítése és befogadása tekintetében. Épp azért volt itt, hogy megvizsgálja, hogyan válhat a TIFF a Filmfesztiválok Nemzetközi Szövetsége által akkreditált fesztivállá.
A szervezet képviselője elmagyarázta: ez egy olyan baki, amit még Cannes-ban is elkövetnek. Ez egy teljes mértékben empirikus besorolás, amely ezelőtt körülbelül harminc évvel bukkant fel, és amelyet a szervezetük azóta sem tudott kitörölni az emberek besorolásokhoz szokott memóriájából.
Amikor vele vacsoráztam, és én is kiböktem az "A kategóriás fesztivál" szóösszetételt, mert, bevallom, nem olvastam el a Szövetség szabályzatát, és az utóbbi húsz évben hallottak alapján próbáltam kategorizálni, félig-meddig viccesen azt mondta: ha az intézményük által akkreditált fesztivállá akarunk válni, akkor el kell felejtenünk ezt a besorolást, mert ez az a hiba, amelybe mindenki beleesik, amikor feljebbre szeretnének jutni. Abból amit ő Kolozsváron látott, úgy véli, a fesztiválnak minden esélye megvan, hogy feljebb sorolják, és megkapja ezt az akkreditációt.
Ez nagyon jó hír, elsősorban a román filmipar számára. Egy olyan filmprodukciós vállalat, amelynek egy filmjét beválogatták egy akkreditált fesztiválra, automatikusan magasabb pontszámot kap, amikor egy új projektjével jelentkezik az állam által költségvetési pénzekre kiírt pályázatra. Ez segíti a filmgyártókat, de minket is, mert így olyan filmekhez is hozzájuthatunk, amelyeket eddig szerettünk volna elhozni, de nem tudtunk: azzal utasították vissza a felkérésünket, hogy akkreditált "A kategóriás" fesztiválra, például Karlovy Varyba kaptak meghívást. Ez a kategorizálás egy időben beégett tévedés, amelyet senki nem próbált meg kijavítani. Igen, van esély arra, hogy a TIFF-et rövid időn belül akkreditálni fogja a Filmfesztiválok Nemzetközi Szövetsége.
Az idei TIFF-en 240 filmet vetítettek. Hány filmet kellett megnézned ahhoz, hogy kiválaszd ezeket?
– Nem számoltam meg, de a benevezett filmek száma alapján – ezt könnyű követni, mert sorszámozva vannak –, és visszagondolva arra, hogy hány filmfesztiválon voltam, ebből átlagot számolva, körülbelül hatszáz film jön ki.
Állítólag a kritikusok úgy néznek filmeket, hogy tíz perc elég nekik, hogy eldöntsék, milyen. Te gyakran mész ki vetítésekről?
– Ez egy mítosz. Nem a kritikusok nézik így a filmeket, hanem azok, akik a filmbizniszben utaznak, a filmforgalmazók, azok, akik filmeket akarnak vásárolni, akiknél a pénz van – mert az idő pénz. Azokon a fesztiválokon, ahol filmvásár is van, elmegy a vetítésekre, beül, és kizárólag üzleti szempontból nézi a filmeket. Ha tíz perc alatt nem győzte meg, akkor az azt jelenti, hogy azt a közönséget sem győzné meg, amely számára ő megvenné az adott filmet. És ilyenkor elmegy.
Ezzel szemben egy kritikusnak az a hatalmas előnye van, hogy végigülheti a filmet, ha tetszik, ha nem, ha jó, ha rossz, azért, hogy az első vetítés után megszülessen az első, instant kritika is – taps vagy kifütyülés formájában. Semmi pénzért nem utasítanám vissza azt a privilégiumot, hogy egy filmfesztiválon kifütyülhetem azt a filmet, ami nem tetszett.
Mert végülis erről van szó: egy filmkritikus egészében értékel egy filmet, és ott kell maradnia a végéig ahhoz, hogy véleményt formálhasson róla. A fesztiválokon nem megyek ki a vetítésekről, hacsak nem azért ültem be, hogy ezzel üssem el az időt, amíg kezdődik az a vetítés, amit látni akarok. Persze előfordul hogy ahelyett, hogy egy teraszon kávéznék, inkább belenézek egy másik filmbe, hogy eldöntsem: érdemes-e később megnézni, vagy elkérni a screenerjét.
Amikor otthon nézek filmeket, más: itt már szorít az idő, 400 benevezett filmet kell nagyon rövid idő alatt megnéznem. Ilyenkor nagyban támaszkodom az ízlésemre, amit évek alatt alakítottam ki. Minden szerénység nélkül elismerem, képes vagyok tíz perc alatt felismerni egy jó filmet, egy olyan filmet, amit el akarok hozni a TIFF-re. Ez nem jelenti azt, hogy nem nézem végig. De nagyon kevés olyan film van, amelynél az első tíz percben kialakult benyomásom megváltozna a végére.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
